A hajléktalanságban élő nőknek szentelt konferenciát a Budapesti Módszertani Szociális Központ. Kiderült: nőként nehezebb az utcára kerülni, így a hajléktalan nők története mindig különleges drámákkal teli – helyzetük sokszor reménytelenebb a férfi hajléktalanokénál is. Igen gyakran elviselhetetlen kapcsolatuk, párjuk elől menekülnek ebbe az életformába.

Breitner Péter szociológus (Van Esély Alapítvány) előadásából megtudtuk, hogy a rendszeresen közterületen éjszakázóknak csupán egyötöde nő – ez azonnal érdekes kérdéseket szül: miért „csak” ennyi? Nehezebb volna a nőknek az utcára kerülnie? Több hibát kell esetleg elkövetnie egy nőnek, hogy a társadalom legszélére sodródjon? Annak vizsgálata sem elhanyagolható, hogy milyen életutak vezetnek a nők hajléktalanságához, hogyan lehet ezt megelőzni? És nem utolsósorban: milyen speciális ellátási, reintegrációs igényeket támasztanak a szociális ellátórendszer felé?

A kutató azt sejti, hogy a nőknek több hibát, rossz döntést kell elkövetniük, hogy a társadalmi együttélés keretein kívül kerüljenek. Szerepkészletük e hipotézis szerint sokkal szélesebb, mint a férfiaké: ha például állástalanná válnak, a családi szerepek akkor is elérhetőek számukra. Jellemzően szorosabb a kapcsolatuk gyerekeikkel – folytatta Breitner –, persze ez azzal is jár, hogy a gyerek elvesztése súlyosabban érinti őket érzelmileg, és nemegyszer egzisztenciálisan is.

A minden év február 3-án elvégzett budapesti felmérés friss adatai szerint eltérés mutatkozik abban is, hogy a két nem tagjai milyen (közvetlen) okból kerültek az utcára. A leggyakoribb előzményt férfiak és nők esetében is a „családi problémák” jelentették, az esetek 40-41 százalékában ezt nevezték meg az érintettek. Jelentős különbség mutatkozik a válások jelentőségében férfi és női hajléktalanok között. Míg a közterületen alvó férfiak ötöde a válást nevezte meg utcára kerülésének okaként, addig csak minden tízedik női megkérdezett okolja a kapcsolat felbomlását helyzetéért.

A női hajléktalanokkal folytatott interjúk során igyekeztek feltárni, milyen jellegzetes életutak vezetnek el az utcára kerülésig. A leggyakoribb válaszok, rizikófaktorok nem meglepő módon a gyerekként elviselt szülői erőszak, az állami gondozás, intézetben töltött gyermekkor. Jellegzetes előzmény az átadott jó anyai minták hiánya – ez valószínűleg sokszor szerepet játszik abban, hogy a hajléktalan nők saját gyermekeikkel sem találják a közös hangot, vagy épp gyermektelenek maradnak.

A nagycsalád felbomlása okolható azért, hogy a nők egy-egy rossz kapcsolatból kilépve már nem tudnak hova hazatérni. Korábban a családtag női rokon rendszerint kapott tartalmas elfoglaltságot a háztartásban vagy a ház körül, és így lakhatása is biztosítva volt.

Jelentős különbséget találtak ugyanakkor a kutatók a hajléktalanok társas kapcsolataiban. A közterületen éjszakázó nők több mint fele vagy párkapcsolatban vagy csoportban él, míg a férfi hajléktalanok 72 százaléka egyedül tölti napjait. Az is kimutatható, hogy a megkérdezett nők iskolázottsága lényegesen alacsonyabb, szenvedélybetegségük, alkoholfogyasztásuk, szerhasználati intenzitásuk pedig magasabb volt, mint a férfiaké – ez is alátámasztani látszik a nők számára tágabb hibahatár hipotézisét.

Lélektanilag a hajléktalan nők jelentős részénél kimutatható az anyához fűződő „kettős kötés”, azaz a párhuzamos gyűlölet-szeretet jelensége. Talán erre vezethető vissza az is, hogy párkapcsolataikban is gyakori a bántalmazás, illetve az ismételt visszatérés a bántalmazó partnerhez. Sok életútban vissza-visszaköszön, hogy épp egy ilyen párkapcsolatot hátrahagyva választják az utcát, a magányt.

Ezek a statisztikák azonban önmagukban csak a kereteket mutatják be, de nem teszik láthatóvá az embert, a személyes sorsokat, nemegyszer tragédiákat. Ezért örvendetes a Menhely Alapítvány és a BMSZKI hiánypótló kiadványa, egy hajléktalan nőkkel készített, „Szeretnék valami lenni” című interjúkötet, amelyben harminc asszony vall megpróbáltatásairól.